Interjú Marácz Ibolya Zsófival
Sok éve, hogy viseli a híres rózsaszín fejpántot, a közösségi médiában többezren ismerik, követik, barátságok és új ismeretségek alakultak életében a mellrákból való gyógyulása után.
A híres rózsaszín fejkendőben sok októbert kampányolt végig sorstársával, a szintén tízen-éve tünetmentes Hargitai Mártival, akivel közösen hozták létre a Mell-véd közösséget. Marácz Ibolya Zsófival gyógyulása történetéről beszélgettünk…
Zsófi, a sors iróniája, hogy gyógyulásod sokezres népszerűséget hozott…De ha nem tévedek ezt simán kihagytad volna… de így hozta az élet, megbetegedtél, meggyógyultál, egy tematikus közösségben számos sorstárs-barátod lett. Hiszel a sorszerűségben, az élet ilyetén való tanításában?
Mindenképpen hiszek benne, bár nem szerettem volna ilyen áron barátokat szerezni. Nagyon sok jó embert ismertem meg, sokaknak tudok-tudunk segíteni, akár a saját tapasztalatommal, akár csak azzal, hogy egy „nagy családhoz” tartoznak.
A bohókás, vidám ismertetőjel a homlokotokon Hargitai Mártival hogyan született meg? A védjegyetekké vált…
Már nem emlékszem, hogy hány éve, de az egyik hídséta alkalmával javasoltam Hargitai Mártinak, hogy a találkozóhelyünkön könnyebben találjanak meg bennünket a közösségünk tagjai. Mártinak is tetszett az ötlet, ezért a „harci díszeink” közül az egyen rózsaszín sálunkat fejpántnak használva várakoztunk. Később több rendezvényen ismételtük ezt meg, volt, hogy összebújva egy sálat tekertünk a fejünk köré, amin nem csak mi nevettünk jókat.
Leginkább az október vált a rákellenes kampányok hónapjává, a rózsaszín szalag a mellrák elleni küzdelem színe… Szerinted a túlélőkkel való találkozás a megelőzésre vagy a gyógyulás lehetőségére hívja fel inkább a figyelmet? Kinek ad többet?
Szerintem inkább a gyógyulás lehetőségére hívja fel a figyelmet, de a kampányok nagy hangsúlyt fektetnek a megelőzésekre is. Véleményem szerint a sorstársaknak nagy erőt ad, ha látják a többéves túlélőket, ha megismernek olyanokat, akik akár tizenéve már tünetmentesen élik a hétköznapi életüket, anyák, nagymamák. Én 2010. decemberben szembesültem a betegséggel… 14 éve.
Te a betegséged előtt odafigyeltél kampányrendezvények üzenetére?
Sajnos nem igazán, láttam, hallottam, olvastam róluk, de valamiért nem tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget. A család, a munka kötötte le a napjaimat. Biztos nem így tettem volna, ha előre látom a jövőmet.
Hogyan vetted észre a daganatot, önvizsgálattal, szűrésen?
2010. decemberében egy meghívásos mammográfiai vizsgálatra mentem el. A röntgen után azonnal tudtam, hogy valami baj van, mert hívták a doktornőt. A pár perccel későbbi ultrahang pontosította, hogy olyat látnak, aminek nem kellene ott lenni. Rögtön mintát is vettek, január elején jött a pofon, hogy rák, ami olyan mélyen volt, hogy önvizsgálattal nem volt észlelhető.
Mit éreztél, amikor meghallottad: mellrák…
Az orvos érzéketlenül és kíméletlenül közölte velem a diagnózist. Tudom, hogy neki én voltam aznap a sokadik beteg, de akkor is rosszul esett. Mint sokan, akkor én sem tudtam azonnal felfogni, nálam is megjelent a miért én gondolat és a legnehezebb kérdés, hogy a fiaimnak hogyan mondjam el. Azóta sok minden átértékelődött bennem ezzel kapcsolatban is, de a rossz érzés megmaradt.
Mi történt ezt követően? Elmentél több orvoshoz vagy elfogadtad az első diagnózist?
Nem mentem el, elfogadtam az első diagnózist. Nem gondolkodtam azon, hogy másik orvoshoz is elmenjek, csak azon járt az eszem, amit a doktornő mondott, hogy keressek sebészt, akit megtaláltam az Uzsoki Utcai Kórházban. Végig jártam az ilyenkor szokásos vizsgálatokat, az onko-teamet és március elejére megkaptam a műtét időpontját is. A műtét sikerült, a beteg azóta tünetmentesen, boldogan él.
Műtöttek? Kemoterápiát, sugárkezelést kaptál? Hogyan viselted a kezelések ismert mellékhatásait?
Mellmegtartó műtét volt, kivették a nem odavaló részt. Utána sugárkezelés 28+5 alkalommal. Szerencsére jól viseltem, semmi mellékhatás nem volt, csak egy enyhe bőrpír, amit egy sima gyógyszertári krémmel nagyon jól tudtam kezelni. Engem elkerült a sokakat kínzó fáradtság is, folyamatosan dolgoztam és teljes lakásfelújítást végeztem. Munka közben mentem a sugárra, amit az akkori főnököm tudtával tettem. A kórház várójában nagyon jófej sorstársakkal ismerkedtem meg, beszélgettünk, tapasztalatokat osztottunk meg, tanácsokat adtunk egymásnak, főleg az új „klubtagoknak” volt ez nagy segítség. Emlékszem az első napra, amikor a fiatalabbik fiam kísért el, nagyon kedvesen fogadtak az ott várakozó sorstársak, de az ott dolgozókról is csak pozitívan tudok nyilatkozni.
Volt-e komplementer gyógymód, amit alkalmaztál a gyógyulásod idején, pl. mentális, lelki, táplálkozási, mozgásterápiákat igénybe vettél?
Nem volt sok változtatás, folytattam az addigi megszokott életemet. Abban az időben találtam rá a Mell-véd közösségre és Hargitai Mártira, akivel azonnal egy hullámhosszra kerültünk és belevetettem magamat a csoport életébe. Előtte is aktívan tevékenykedtem rászorulókat megsegítő csoportban, de talán a betegség után ott is nagyobb lendülettel vettem részt, amit a mai napig teszek. Pár hónapig hastáncoltunk a Százszorszép hastánccsoportban, ahol mindenki érintett volt a mellrákkal. Részt vettem egy mandalafestő kurzuson 5 sorstárssal, Hargitai Márti irányításával, ahol 1×1 méteres képeket festettünk vászonra és kórházak onkológiáinak ajándékoztuk, amit ünnepélyes keretek között adtunk át. Én a képemet az Uzsoki utcai intézetnek ajánlottam fel. 2017-ben többedmagammal Győrben átvehettem a NAP – Nők a pályán – emlékérmet, amit az emberek, családok megsegítéséért kaptam.
Mit adott a betegséged lelki fejlődésed terén?
A lelki fejlődésem terén talán még érzékenyebben reagálok a segítségre szorulókra és nem csak a sorstársaimmal kapcsolatban. Mindig nagyon fontos volt a család, de most még fontosabbá váltak. Több mindenben megváltozott a fontossági sorrend.
A Mell-véd közösségben számos hozzátok fordulónak adtok ún. tapasztalati szakértőként tanácsot, választ a kérdéseikre… Volt-e olyan egyedi felismerésed, amit megosztanál a gyógyulókkal vagy éppen a megelőzésben érdekelt olvasókkal?
A legfontosabb, hogy ne dugják homokba a fejüket, arra gondolva, hogy amit nem tudnak az nincs is. Mindenképpen menjenek el a szűrővizsgálatokra, ha megkapják a behívó levelet. Nekem az életemet mentette meg, hisz a daganat olyan mélységben volt, hogy mire észleltem volna már késő és visszafordíthatatlan stádiumba kerülök. Én hiszek és bízom az orvosomban, betartom a vele megbeszélt dolgokat, elfogadom, amit mond, hisz neki is sikerélmény, hogy több mint 10 éve tünetmentes vagyok. A gyógyulók kerüljék a negatív dolgokat, keressék az élet szépségeit, én így próbálok élni.
A közeli, távolabbi környezeted hogyan reagált a betegségedre, megosztottad bárkivel?
A fiaimnak nagyon nehéz lett volna elmondani karácsony előtt, ezért akkor nem tettem meg. Január elején, amikor megkaptam „hivatalosan” is a diagnózist, a párom már megtudta. Különböző családi okok miatt február közepén éreztem megfelelőnek az időpontot, hogy a gyerekeim is megtudják. Teljesen kiborultak. Utánuk mondtam el a testvéreimnek, ők szintén nehezen viselték ezt a helyzetet, de mindenki biztos volt benne, hogy a lehető legjobban fog végződni. A munkahelyemen az első döbbenet után mindenki felajánlotta a segítségét. A baráti és az ismeretségi körömben vegyes volt a fogadtatás, volt, akiben nagyot csalódtam. A legjobb barátnőm viszont rendszeresen jött velem a sugárkezelésre, utána beültünk valahová kávézni, beszélgetni. Ez nagyon sokat segített lelkileg.
Mit tartasz a gyógyulásod legfontosabb mérföldkövének?
Erre nehéz válaszolni, mert minden nap, minden kezelés 1-1 új nap a gyógyulásomban. Tíz évig 3 havonta mentem az onkológiára kontrollra, azóta évente, az előírt vizsgálatok eredményeivel, amik alapján az orvosom változatlanul tünetmentesnek nyilvánít.
Változtattál az életmódodon, építettél be új szokásokat a napi rutinodba a gyógyulásod érdekében?
A műtét után, a sugárkezelés alatt annyi változás volt, hogy a munkámba be kellett illeszteni a kezelést, előtte-utána dolgoztam, otthon a kezelt felületet krémeztem. Hosszútávon nem változtattam az életmódomon, nem lettek új szokásaim, nekem így kerek az életem, így érzem jól magam.
Hogy vagy most? A tünetmentességet hogyan őrzöd meg?
Örömmel mondhatom, hogy jól vagyok, minden rendben az életemben, sok időt töltök a családom körében, szinte napi kapcsolatban vagyok a 7 éves unokámmal. Próbálom azt tenni, ami örömet okoz, amit szeretek csinálni. Sokat olvasok, figyelem és segítem a csoportunk munkáját és egy Pest megyei településen a barátnőmmel egy helyi segítő csoportot vezetünk, amiért tavaly a „Közösségünkért díj” elismerést adományozták.
Van egy 12 szirmú virága A Rák Ellen- Alapítványnak, ami egyre ismertebbé teszi a rákellenes életmódot… Melyiket választod közülük és miért?
Igazából mindegyiket választanám, hisz úgy egész, ami az egészségünket jelenti, de ha választani kell, akkor legközelebb hozzám a pozitív gondolkodás és az örömteli tevékenység áll. Pozitívan élni nem könnyű, de sokat segít abban, hogy a napi gondokat, problémákat könnyebben éljük meg, az örömteli tevékenységet mentálisan és lelkileg is fontosnak tartom, hisz egy kiegyensúlyozott, boldog ember nem csak a saját életében profitál ebből, nem csak a saját egészségének tesz jót, hanem a környezetének is.
Mi az életigenlésed, Zsófi?
A családom körében boldogan, gondtalanul élni. Tudni, hogy mind érzelmileg, mind anyagilag biztos háttérrel rendelkezem. Mindennap azzal az érzéssel elaludni, hogy minden rendben van körülöttem. Soha ne úgy lássak egy poharat, hogy félig üres, hanem legalább félig tele van.
Vajda Márta
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
