A „senki sem próféta a saját hazájában” (Lukács 4,24) igéből lett mondás mögött nagyon is ismerős emberi tapasztalat húzódik meg. Sokszor éppen azoknak nem hiszünk, akik a legközelebb állnak hozzánk. Túl jól ismerjük őket. Emlékszünk a hibáikra, a régi botlásaikra, arra, milyenek voltak valaha és közben talán észre sem vesszük, hogy már régen más ember áll előttünk.
Jézus is ezt élte meg Názáretben. Az ott élők nem tudtak elszakadni attól a képtől, amelyet korábban kialakítottak róla. Nekik Ő Mária fia volt, az ács, akit gyermekkora óta ismertek. Hiába hallották a szavait, nehezen tudtak túllátni azon, akinek addig gondolták. Talán velünk is gyakran ez történik, nézzünk két hétköznapi példát.
Amikor a szülő még mindig a gyermeket látja
Képzeljünk el egy felnőtt férfit, aki évek óta figyelmezteti az édesapját, a régi családi házat fel kellene újítani, mert a nedvesség lassan tönkreteszi az alapokat. Hiába hoz érveket, az apa csak legyint: „Ugyan már, kisfiam! Emlékszem, amikor még a homokozóban sírtál. Neked nincs erre rálátásod.” Aztán egyszer eljön egy szakember, megvizsgálja a házat, és szinte szóról szóra ugyanazt mondja. Az apa pedig elismerően bólogat.
A munkahelyi dinamika, a helyi szakértő és a külső tanácsadó esete
Ugyanez a mechanizmus játszódik le a munkahelyeken is. Egy cégcsoportnál dolgozik egy csendes, de éles eszű elemző. Hónapokon át figyelmezteti a vezetőséget, hogy az új szoftverbevezetés kudarcba fullad, mert a kollégák nincsenek felkészítve, és a folyamatok hibásak. A főnökség legyint: „Ugyan már, Péter túl aggályos, mindig csak a bajt látja, elvégre ő is csak egy az informatikus kollégák közül a harmadik emeletről.”
A cég végül milliós nagyságrendben szerződtet egy jónevű ügynökséget. A drága öltönyös, külső tanácsadók megérkeznek, tartanak egy prezentációt, és ugyanazokat a kockázatokat mutatják be, amiket Péter már e-mailben sokszor leírt. A vezetőség ámulattal hallgatja őket, és azonnali hatállyal átalakítja a projektet. Ahogy az lenni szokott: Péter ötleteit degradálták, az idegenekét pedig zseniális innovációként fogadták.
Milyen gyakran előfordul ez a mindennapokban. Nem azért utasítjuk el a másik mondanivalóját, mert nincs igaza, hanem mert túlságosan jól ismerjük őt. A közös múlt néha különös módon nem közelebb visz bennünket egymáshoz, hanem elhomályosítja a látásunkat.
Látjuk a régi hibáit. Emlékszünk arra, milyen volt húsz évvel ezelőtt. Tudjuk, hogy mikor tévedett, mikor viselkedett rosszul, mikor nem értett valamihez. És talán éppen ezért nem vesszük észre, hogy közben változott, tanult, tapasztalatot szerzett.
Az idegennek könnyebb tiszta lappal érkeznie. Mivel róla még nem tudunk semmit, ezért könnyebben elhisszük, amit mond. Annak pedig, akit régóta ismerünk, sokszor nemcsak a szavait halljuk, hanem vele együtt az egész múltját is.
Nem a mondanivalót halljuk, hanem a beszélőt nézzük
Pedig érdemes lenne néha megállni egy pillanatra. Lehet, hogy annak van igaza, akinek nem szívesen adunk igazat. Lehet, hogy a házastársunk, a gyermekünk, a barátunk vagy a munkatársunk mond valamit, amit azért söprünk félre, mert tudjuk róla, hogy neki is vannak hibái. Csakhogy a tökéletlenség nem teszi automatikusan hamissá azt, amit valaki mond. Talán ez az egyik legnehezebb dolog az emberi kapcsolatainkban: megtanulni szétválasztani a hírnököt az üzenettől.
Jeremiás sem azt mondta, amit hallani akartak
A Biblia tele van olyan emberekkel, akiket éppen a saját környezetük nem akart meghallgatni. Jeremiás próféta is közéjük tartozott. Jeruzsálem súlyos válságban volt. Jeremiás pedig olyan üzenetet vitt, amelyet senki sem akart hallani, azaz, ha a nép nem változtat, súlyos következményei lesznek annak, ahogyan élnek. Nem volt népszerű. Bántották, megalázták, börtönbe vetették. Sokan inkább azoknak hittek, akik kellemesebb, megnyugtatóbb dolgokat mondtak. Amikor pedig bekövetkezett a katasztrófa, Jeremiásnak lett volna oka azt mondani: „ugye, megmondtam.”
De nem ezt tette. Nem állt a romok fölött győztesként. Együtt sírt azokkal az emberekkel, akik korábban nem hallgattak rá. Talán ez az igazi prófétai magatartás. Ha igazunk lett, attól még nem kell megaláznunk azt, aki nem hitt nekünk. Az „ugye megmondtam” ritkán gyógyít meg bármit. Ha a másik már felismerte a tévedését, valószínűleg így is elég nehéz neki. Ilyenkor talán többet ér a segítő kéz, mint az igazunk bizonygatása.
És ha mi nem hallgattunk az igaz tanácsra?
De természetesen az is lehet, hogy ezúttal mi vagyunk azok, akik nem figyelnek. Mi legyintünk arra, amit a hozzánk közel álló mond. Mi gondoljuk azt, ugyan már, ő beszél? Talán érdemes ilyenkor feltenni magunknak egy őszinte, de nem könnyű kérdést: „Azért utasítom el, amit mond, mert valóban nincs igaza vagy azért, mert kényelmetlen lenne elismerni, hogy igaza lehet?”
De talán néha éppen azok mondják ki a számunkra legfontosabb igazságokat, akiknek a szavát a legkevésbé akarjuk meghallani. Mert túl jól ismerjük őket, hiszen közülünk valók.
Batári Gábor
** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
You must be logged in to post a comment.