Nevetni és sírni ugyanabban a pillanatban a legnehezebb. Ezt elérni Dajka Margitnak újra és újra sikerült. Nemcsak kivételes színésznő volt, hanem olyan ember, aki a legfájdalmasabb szerepekbe is bele tudta csempészni az élet szeretetét. Életigenlő nagyjaink sorában ezúttal rá emlékezünk.
Kevés művészről mondhatjuk el, hogy nem szerepeket játszott, hanem hús-vér embereket mutatott be. Dajka Margit ilyen volt. Ha megjelent a színpadon, néhány perc múlva már senki sem a színésznőt látta. A néző egyszer csak azon kapta magát, hogy együtt örül, együtt szorong vagy együtt nevet azzal az asszonnyal, akit éppen alakított.
Pedig ő maga soha nem tartotta magát csodagyereknek. Egy későbbi interjúban mosolyogva vallotta be:
– „Azt hittem, buta liba vagyok.”
Fiatalon így látta önmagát. Talán éppen ez az önkritika, a tanulni akarás és a rendkívüli szorgalom segítette abban, hogy később a magyar színjátszás egyik legnagyobb alakjává váljon. Minden szerepet újra felfedezett, mintha először találkozna vele.
Ahol a könny és a mosoly találkozik
Dajka Margit különleges ajándéka az volt, hogy a humort és a tragédiát általában nem választotta szét. Egyetlen tekintetével képes volt megnevettetni a nézőt, majd ugyanazzal a pillantással könnyeket csalni a szemébe.
Örkény István Macskajáték című kisregényének filmadaptációjában nem egyszerűen egy idős asszonyt alakított. Orbánnéban ott lüktetett minden ember reménye, aki az évek, a csalódások és a veszteségek ellenére sem mond le az életről.
Ugyanez a különös kettősség ragyog a Szerelmi láz című filmben is. Bohócruhát ölt, hogy megmentse családját. A vastag bohócfesték mögött azonban végig ott él egy érzékeny fiatal nő minden fájdalma és szeretete. A néző egyszerre mosolyog és meghatódik. Ez volt Dajka Margit igazi varázsa.
Nem tudott mást, csak igazat játszani
A pályatársai szerint nem tűrte a képmutatást. Ha valami nem tetszett neki, kimondta. Nem udvariaskodott, nem kerülgette a lényeget.
Egyszer, amikor egy Moszkvából érkezett vezető lenéző hangon beszélt a magyar társulatról, Dajka Margit nyugodtan, de határozottan visszavágott:
– „Ha nem tetszenek maguknak a magyarok, tessék visszamenni Moszkvába.”
A történet szerint fegyelmi eljárás lett a vége. Aki ismerte, egyáltalán nem csodálkozott.
Ő ugyanis nem tudott mást tenni, mint kiállni azért, amit igaznak érzett. Ugyanezért volt hiteles a színpadon is. Nem játszotta az érzelmeket, hanem átélte őket.
A kemény külső mögött
Sokan tartottak szókimondásától, de akik közel kerültek hozzá, egészen másik arcát ismerték meg.
Szeretett vendégeket fogadni. Örömmel főzött, bőséges asztalt terített, figyelte, hogy mindenki jól érezze magát. Számára a vendéglátás nem formaság volt, hanem szeretet.
Ha pedig elfáradt a színház nyüzsgésétől, legszívesebben könyvei között vagy a természet csendjében pihent. A reflektorfény mögött csendes ember volt, aki ugyanúgy vágyott otthonra és biztonságra, mint bárki más. Talán ezért tudta olyan hitelesen megmutatni a hétköznapi embereket. Nem fölülről figyelte őket, hanem közülük jött.
Ahogyan a pályatársai látták
Horvai István rendező „vulkanikus művésznek” nevezte Dajka Margitot, akiben egyszerre volt jelen az ösztönös tehetség, a makacsság és a hitelesség iránti olthatatlan vágy. Úgy fogalmazott: „Meg kellett tanulnom, hogy Dajka egyszerűen nem tud hazudni, és hogy nem bírja, ha valaki hazugul oldja meg a szerepét.”
Ruttkai Éva számára pedig nemcsak nagyszerű művész volt, hanem példa is. Úgy emlékezett rá, mint olyan emberre, akinek szemében benne volt az emberi élet öröme és fájdalma, ereje és sebezhetősége.
Az életet választotta
Dajka Margit életét nem kerülték el a megpróbáltatások. Háború, veszteségek, betegségek kísérték végig pályáját. Mégsem a keserűség maradt utána, hanem valami egészen más. Az a konok hit, hogy az életet minden körülmények között érdemes szeretni. Nem akart félgőzzel élni. Nem fogadta el a beletörődést. Még idősebb korában is ugyanazzal a szenvedéllyel állt színpadra, mint fiatalon. Talán ezért szeretjük ma is.
És nemcsak azért, mert kivételes színésznő volt, hanem mert emlékeztet bennünket arra, hogy a könnyek és a nevetés nem egymás ellentétei. Sokszor ugyanannak az életnek a két arca.
És Dajka Margitnál szebben talán senki sem tudta ezt megmutatni.
„Minden napom ajándék az Úristentől, hogy ne azon csodálkozzak, hogy néha nehéz az életem, hanem inkább azon, hogy boldog perceim is vannak.” Ez a csodálatos ars poetica arra tanít mindannyiunkat, hogy a nehézségek az élet természetes velejárói, de a hangsúlyt mégis a megélt, apró örömökre és a létezés ajándékára érdemes helyezni.
Batári Gábor
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
