Albert Györgyi egy fantasztikus író, felülmúlhatatlan nagytudású művelt riporter, újságíró, sokunk kedvenc Oscar-gála tudósítója volt.
Diplomata szüleinek hála, gyerekkora nagy részét Indiában töltötte. Ekkoriban kezdett kialakulni benne az az értékrend, amihez mindvégig ragaszkodott: nyitottság, elfogadás, a másság szeretete – nem a másság ellenére, hanem magáért a másságért. Később a család élt Líbiában és Nigériában is. Albert Györgyi mintegy „mellékesen” tanult meg kiválóan angolul, hiszen mindenhol ez volt a közös nyelv, és egy évig járt a Lagosi Egyetemre.
Magyarországra visszatérve az ELTE angol–magyar szakán folytatta a tanulmányait. Hálával tekintett vissza a bölcsészkaron töltött évekre, elsősorban nem is az ott kapott lexikális műveltség miatt, hanem azért, mert megmutatták neki, hogy ha valamit nem tud, hogyan tudhatja meg mégis. Ezután a MÚOSZ Újságíró Iskoláját is elvégezte.
Újságírói pályáját a Magyar Rádiónál kezdte a Külföldi Adások Főszerkesztőségének angol szekciójában, majd az Ötödik sebesség és a Táskarádió szerkesztő-műsorvezetője lett, a Krónikában pedig riporterként dolgozott. Az ország egyik első kereskedelmi rádiójánál, a Calypsónál folytatta, aztán a tévé is felfedezte: a Magyar Televíziónál a többi között a Napkeltét és a Múzsát vezette. Megfordult az ATV-nél is, itt A nő helye című műsorában olyan vendégekkel beszélgetett, mint Törőcsik Mari, Schubert Éva vagy Udvaros Dorottya – megválogatta, hogy kit hív meg. Több alkalommal közvetítette az Oscar-díj-átadót, kapott is hideget-meleget, mivel igazi angolsággal ejtette ki a sztárok neveit, nem olyan félig angol, félig magyar módon, ami akkoriban még a médiában általános volt.
Sejthető, egy idő után pedig tudható is volt, hogy az élete korántsem felhőtlen. Időről időre rátört a depresszió, amit ő maga a gyerekkorára vezetett vissza. Hatéves volt, amikor megszületett a húga, emiatt háttérbe szorulva érezte magát, és leginkább a szorgalmával igyekezett kivívni a szülei figyelmét. Talán ebben gyökerezik az a fajta maximalizmus is, ami a munkában jellemezte. A profizmusát, a felkészültségét, a szakma iránti alázatát nem lehetett megkérdőjelezni. Ő maga azonban talán egy pillanatig sem volt elégedett – igaz, ebben a körülmények is szerepet játszottak.
Ő maga így nyilatkozott erről: „Nem mindig sikerül. Előfordult ilyenkor, hogy nem mentem el megbeszélt találkozókra. A könyvben írtam ezekre példát. Alapjáraton egy nagyon őszinte embernek tartom magam, csak amikor pl. nem tudok egy eseményen megjelenni, amiért én felelek, vezetem, vagy szerkesztettem, akkor nehéz jól indokolni a hiányzásomat. Az átlagember ilyenkor előbb mond olyan kibúvót, hogy lázas vagyok, vagy épp hasmenésem van, temetésre kell mennem, stb., mint azt, hogy azért nem tudok menni, mert depressziós vagyok. Ez még mindig egy stigma Magyarországon, egy szégyen, amit nem is értek, miután a legszerényebb becslések szerint is Magyarország lakosságának tíz százaléka életében egyszer átment egy depressziós epizódon. Korábban a gyermekkoromat sok későbbi kudarcom okának tekintettem. Ma már azért sokkal megbocsátóbb vagyok a szüleimmel szemben, mert én is öregszem. Az öregedéssel együtt az ember lágyul, eléri azt a pontot, amikor már úgy tekint a szüleire, mint a gyerekeire. Azt nem mondom, hogy kifejezetten jó viszonyban lennék a szüleimmel, de megbocsátottam nekik, mert nagyon fiatalok voltak. Édesanyám még nem volt tizennyolc éves, amikor engem szült, fiatal házasok voltak. Tehát nem arról van szó, hogy nem szerettek engem – biztos vagyok benne, hogy nagyon szerettek, s szeretnek a mai napig is -, csak egyrészt rosszul szerettek, vagy nem tudták jól kifejezni. Pontosabban szólva én akkor születtem az ő házasságukba, amikor ők még nagyon fiatalként az energiájuk nagyobb részét arra fordították, hogyan osszák be a pénzt, az apám miért nem járt haza, miért járt el inni a haverokkal, az anyámnak konfliktusa volt az anyósával stb. Egy olyan periódusban, amikor normális esetben az embernek a gyerekével kellene a legtöbbet foglalkoznia, őrá kellene fókuszálnia, akkor nem rám fókuszáltak. Ezalatt nem azt értem, hogy teljesen elhanyagoltak. Mindig tisztába voltam téve, mindig kaptam enni, csak nem én voltam az érzelmi életük középpontjában. Ez viszont – akármennyire ódivatú ma Sigmund Freud nevét felhozni ezzel kapcsolatban, miután ma már nagyon kevesen hisznek a freudi iskolában – meghatároz egy csomó mindent az ember életének későbbi alakulásával kapcsolatban.”
UTOLSÓ ÉVEI MÉLTATLANSÁGA
Könnyen lehet persze, hogy nem tudta már reálisan nézni a körülötte lévő világot, és a megbízóit a jó szándék vezérelte. Utolsó hónapjaiban azonban, amikor már végképp nem volt ura önmagának, inkább csak bulvárshow-kba hívták, úgymond beszélgetni – és ő sajnos ment. Volt, hogy kvázi meglepetésvendégként színre lépett az akkori párja is – bár az sem volt egyértelmű, együtt vannak-e még –, akivel a műsorvezető elvileg békíteni próbálta, gyakorlatilag pedig végtelenül méltatlanná vált az egész helyzet, amire nyilván számítani is lehetett. A közönség lelkes tapssal fogadta szélsőségesbe hajló megnyilvánulásait, amiket voltaképpen a betegség generált, és minden bizonnyal szépen alakultak a nézettségi adatok is.
2008. október 3-án egy műsorba igyekezett, szokás szerint taxival, mert ő maga sohasem vezetett. Az autóban lett rosszul. A mentők háromnegyed órán át küzdöttek az életéért, sikertelenül. Az orvos szakértői vizsgálat szerint légzési és keringési elégtelenség okozta a halálát. Még ma is csak ötvenkilenc éves lenne.
Nagykanállal ehette volna az életet, boldog lehetett volna, mégis minden adottsága ellenére szomorúan élt, ezért sajnos az első, aki a „Nagyjaink életigenlése” sorozatban azért kap méltán helyet, mart nagytehetség volt. Az életigenlés… a legnagyobb sajnálatunkra nem áll meg Györgyi rövid földi életét végignézve, amit saját sorai is megpecsételnek: „Nem akarok úgy tenni, mintha nem fájna. Elviharzik mellettünk az élet és mi oda se bagózunk egymásra. Semmi közöm ahhoz az emberhez, akihez a legtöbb közöm kellene, hogy legyen. Még azt sem tudom, hogy ez csak nekem fáj-e ennyire.”
Kívánjuk, hogy az angyalok gyógyítsák be fájdalmaidat és vigyázzák békés nyugodt álmodat, Györgyi!
Batári Gábor
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! A rák ellen… Alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
