Volt egy nő, aki a magyar filmvásznon úgy jelent meg, mintha egy másik világból érkezett volna. Mély, búgó hangja volt, titokzatos tekintete, különös, addig itthon szinte ismeretlen kisugárzása. A férfiak rajongtak érte, a nők utánozták a frizuráját, a kalapját, a mozdulatait. Karády Katalin nem egyszerűen népszerű színésznő lett. Ő volt az első magyar értelemben vett szupersztár: a magyar Hollywood. Milyen volt a sikerei idején, hogyan élte meg a borzalmakat, milyen volt a magánéletben, és hogyan viszonyult a róla kialakított legendához? A Nagyjaink életigenlése sorozatban rá emlékezünk.
Karády története nem a reflektorfényben kezdődött, hanem Kőbányán, egy hétgyermekes családban, nagy szegénységben, ahol a gyermekkor nem a gondtalanságot jelentette. Otthon az apai szigor és az erőszak árnyéka vetült a mindennapokra. Katalin azonban már nagyon korán tudta, hogy egyszer ki akar törni abból a világból, amelybe beleszületett.
A sors ehhez különös kerülőutat kínált. Egy első világháború utáni segélyakció révén öt évet Svájcban és Hollandiában tölthetett. Mire hazatért, már nem ugyanaz a kislány volt. Nyelveket beszélt, más világot látott, és talán azt is megérezte, hogy az ember élete nem feltétlenül ott ér véget, ahol megszületett.
Nem született dívának, azzá vált
Korán férjhez ment, de a házassága mindössze három évig tartott. A fiatalasszony tudta, hogy ennél többet akar az élettől. Amikor Egyed Zoltán újságíró felfedezte egy budai mulatóban, már megvolt benne valami, amit mások is észrevettek: egy különös, nehezen megfogható erő.
A fiatal színésznő ekkor még Kanczler Katalin néven élt. A pályára készülő nőből azonban valaki mást akartak megformálni: egy különlegesebb, titokzatosabb, elegánsabb alakot. Így született meg a Karády név. Rövid volt, jól csengett, könnyű volt megjegyezni, és volt benne valami távoli, kissé arisztokratikus.
De nemcsak a nevét változtatta meg. Énekelni és színészetet tanult, megtanulta a társasági viselkedés szabályait, a kifinomult öltözködést, és tudatosan építette önmagát. A későbbi Karády Katalin annyira késznek, tökéletesen megformáltnak tűnt, mintha mindig is így létezett volna. Pedig mögötte rengeteg munka volt.
Karády Katalin nem egyszerűen megszületett. Egy kicsit megteremtette önmagát.
És amikor 1939-ben bemutatták a Halálos tavaszt, megszületett a legenda.
A nő, akitől egy ország megbolondult
Ralben Edit szerepében valami olyasmit vitt a vászonra, amit a magyar közönség addig alig látott. Nem kedves, csacska, mosolygós nő volt. Nem pacsirtahangú, bájos színésznő, hanem veszélyes, titokzatos, erős és persze gyönyörű.
Karády a végzet asszonya lett. Mély, erotikus hangulatot árasztó hangja, különös beszédmódja és szuverén női jelenléte egyszerre vonzotta és provokálta a közönséget. Ő pedig nem is próbált úgy énekelni, mint azok a színésznők, akiknek tiszta, csilingelő hangját akkoriban szépnek tartották.
Karády hangja nem csilingelt, hanem búgott. És ebből nem problémát csinált, hanem védjegyet. Nem próbált beleférni a korabeli nőideálba. Inkább létrehozott egy újat.
A közönség imádta. Fiatal nők ezrei figyelték, hogyan öltözik, milyen kalapot visel, hogyan hordja a haját. Kilenc év alatt húsz film főszerepében láthatta a közönség, a kor legnagyobb férfisztárjai oldalán. Karády ekkor már nemcsak egy színésznő volt. Jelenség lett.
A rajongásnak azonban mindig van árnyéka, a csillogásnak pedig ára. Minél nagyobb lett a hírnév, annál többen akarták tudni, ki is valójában Karády Katalin. És minél kevesebbet árult el magából, annál többet beszéltek róla mások.
Ujszászy István tábornokhoz gyengéd szálak fűzték, aki később el is jegyezte őt. Közben azonban körülötte megváltozott a világ. A politika egyre sötétebb lett, az antiszemitizmus egyre durvább formát öltött, és Karády nemcsak ünnepelt filmsztár, hanem céltábla is lett, mivel nem akarta megtagadni zsidó származású munkatársait. Ez sokat elmond arról a nőről, akit annyian próbáltak megfejteni: nemcsak magát védte, hanem azokat is, akik hozzá tartoztak. És ezért fizetett.
Amikor a legenda is csak egy megkínzott ember
A reflektorfényből egyszer csak a történelem legsötétebb színpadára került. 1944. április 18-án a Gestapo letartóztatta. Három hónapig tartó fogság, vallatás és kínzás következett. Karádyt fizikailag is brutálisan bántalmazták, kis híján agyonverték. Ebben az életszakaszában lehet a leginkább leválasztani róla a legendát. Nem a végzet asszonyát látjuk, hanem egy embert, akinek fájt, aki félt, akit megaláztak és megsebeztek.
Amikor kiszabadult, fizikailag és lelkileg is romokban volt. Lakását kifosztották, az életét, amelyet addig olyan tudatosan épített fel, a történelem gyakorlatilag egyetlen mozdulattal rombolta le. És mégsem csak magára gondolt.
A háború legsötétebb időszakában, miközben maga is megtapasztalta az üldöztetést és az erőszakot, zsidó gyermekek életét mentette meg. Ékszereit és aranyait adta oda, hogy megmentse őket a kivégzéstől, majd saját lakásán gondoskodott róluk. Ez az a pont, ahol a filmsztár mögül előlép az ember. Az igazi nagyság nem a reflektorfényben mutatkozik meg, hanem akkor, amikor sötét van.
Kereste a helyét az új világban
A háború véget ért, de Karády számára nem következett el a megnyugvás ideje. Megpróbált újrakezdeni, színpadon játszott, lemezeket készített. A Rákosi-rendszer azonban már nem kérte a régi rendszer sztárját, fokozatosan a pálya szélére szorította.
A korábbi ünneplés helyett megaláztatások és méltatlan helyzetek következtek. Egykor tömegek rajongtak érte, később vidéki fellépéseken részeg, kifütyülő közönséggel is szembe kellett néznie.
Nehéz döntés lehetett, amikor 1951-ben elhagyta Magyarországot. Az ember a hazáját nem úgy hagyja el, mint egy rosszul sikerült színházi előadást, amelyről egyszerűen kisétál. Az ember a múltját is viszi magával.
A „végzet asszonya” mögött
Talán meglepő, de Karády nem feltétlenül látta magát olyannak, amilyennek a közönség látta. Visszaemlékezések szerint kifejezetten elégedetlen volt a külsejével, zavarta, hogy túl férfiasnak, „darabosnak” látták a kortárs, törékenyebb színésznőkhöz képest. Olyannyira bizonytalan volt a testével kapcsolatban, hogy filmjeiben sokszor dublőrt használt az alakjához és a lábvillantásokhoz.
Az erotikus imázst is inkább szerepnek, mint önmagának tekintette. Egyed Zoltán és a filmvilág tudatosan építette fel a Karády-jelenséget, ő pedig megtanulta a nézést, a pózokat, még a cigarettafüst megfelelő kifújását is.
A színpadon és a kamerák előtt vérprofi módon használta a férfiakra gyakorolt hatását, a magánéletben azonban nem akart démoni csábító lenni. Saját szavai szerint egyszerű kőbányai lány volt, akire ráöntöttek egy szerepet.
Azt is különös érzésekkel figyelte, hogy a nők utánozzák a kalapjait, a frizuráját, még a járását is. Hízelgő volt számára, de olykor ijesztő is. A közönség egy jelképet látott benne, ő pedig valószínűleg egyre inkább azt érezte, hogy ennek a jelképpé válásnak ára van.
Magánember a legenda mögött
A filmvászon komorságával ellentétben a zárt, baráti körben kifejezetten jó humora volt, imádta a pletykákat és a színházi anekdotákat. Tudott nevetni saját magán is. Ezt azonban csak kevesen hallhatták, mert idegenek jelenlétében szinte azonnal felvette a fenséges, megközelíthetetlen díva álarcát. Végletesen gyanakvó és távolságtartó volt, csak egy nagyon szűk baráti körben tudott feloldódni. Ha belépett egy szobába, nem csevegett, hanem „királynőként” foglalt helyet, és elvárta a tiszteletet.
Otthon levetette a luxust. Imádta a házias, nehéz magyar ételeket, például a töltött káposztát, és legszívesebben egyszerű, kényelmes otthonkában vagy selyemköntösben volt, távol a nehéz kosztümöktől és a fűzőktől.
Talán legnagyobb belső ellentmondása az volt, hogy egyszerre rettegett szabadsága elvesztésétől és a magánytól is. Ujszászy István elvesztése után magánéletét végigkísérte az a félelem, hogy a férfiak talán csak a Karády-mítoszt akarják, a valódi Kanczler Katalint senki sem. Az emigrációban egyre inkább bezárkózott.
Rend- és tisztaságmániája legendás volt. New York-i kalapszalonjában például, ha egy vevő megfogott egy kalapot és nem tette vissza pontosan a helyére, Karády utánaosont, és megigazította. Nem tűrte a koszt és a káoszt.
A legenda kalapot készít
Az emigráció állomásai után Karády végül New Yorkban telepedett le. És itt következik életének egyik legkülönösebb, egyben legemberibb fejezete. A magyar filmsztár, akit egykor ezrek ünnepeltek, kalapszalont nyitott a Madison Avenue-n. És ebben van valami sorsszerű. A nő, akinek kalapjait egykor fiatal magyar lányok próbálták utánozni, egyszer csak maga készített kalapokat.
Mintha az élet körbeért volna. Csakhogy ő többé nem akarta újra eljátszani a régi Karádyt. Tudatosan kerülte a médiát. A legenda felett is ő akart dönteni. Amikor hetvenedik születésnapjára hazahívták, nem érkezett meg. Csak egy kalapot küldött maga helyett.
Karády Katalinból sokan legendát csináltak, ő pedig egy kalappal üzente meg, hogy a legendának is joga van eltűnni a saját történetéből.
A hang, amelyet nem lehetett elhallgattatni
Magyarországon közben egy teljes generáció nőtt fel úgy, hogy alig hallhatott róla. De legendává válni különös dolog: akkor is él, amikor megpróbálják elfelejteni. Amikor 1979-ben megjelent egy archív Karády-lemez, négyszázezer példány fogyott belőle. A búgó hang, amelyet egykor egy egész ország ismert, újra megszólalt. És újra megtalálta a közönségét.
Talán nem attól lett Karády Katalin életigenlő, hogy mindig erős volt, és nem is attól, hogy soha nem félt. A sorsa egyáltalán nem volt könnyű. Gyerekkora, a bántalmazás, a szegénység, a háború, a Gestapo, a diktatúrák, a megaláztatások mind újra és újra el akartak venni tőle valamit. De ő újra és újra visszavette az életét.
Karády Katalin egyszerre volt sztár és ember, végzet asszonya és túlélő, legendás díva és magányos nő, akinek végül talán már fontosabb volt a saját csendje, mint az egykori taps.
Azért szeretjük ma is, mert a legenda mögött ott maradt egy nő, aki a legnehezebb időkben sem hagyta, hogy végleg elvegyék tőle önmagát.
Batári Gábor
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
You must be logged in to post a comment.